A vadász

A démonvadászokról
  

Egy vadász hasonló karakter a szellemirtókhoz, de többnyire magányosan járja a vidéket az ártó lényeket üldözve. Az ékkő sorsa különösebben nem aggasztja, hidegen hagyja, bár néha a legyőzött szörnyektől  szerzett hadizsákmány révén a birtokába kerül néhány szilánk.

 Komoly és titokzatos figura, remek harcos, aki pár esetben valamilyen különleges hatalommal is rendelkezhet. Ezek legtöbbször mentális képességek.

 Főként a kardot és íjat részesítik előnyben, de nem vetnek meg semmi egyéb fegyvert sem, aminek hasznát vehetik.

 A démonvadászokat gyerekkorukban kemény kiképzésben részesítik, hogy felkészíthessék őket a leendő nehéz harcokra. Vannak egész faluk, melyeknek tagjai mind vadászok, de olyan is, hogy egy család elszigetelve él a természetben a közeli kis falvakat védelmezve. Ilyenkor a szülők testesítik meg gyermekeik mestereit.

 16. életévüket betöltve a kiképzés véget ér, a fiatal vadászok pedig vagy saját fejük után menve nekivágnak a nagyvilágnak, vagy szüleik oldalán maradva tovább védelmezik az adott területet

(a démonvadászok általam kreált karakterek)

A főszereplőről
  

Főszereplő: Tiana, a 17 éves démonvadász. Családját gyerekkorában elvesztette, de az idő nem engedi számára a feledést, a kínzó emlékek benne élnek. Becsületes, hűséges típus, aki nehezen adja fel elveit. Bárhogy is próbálja takarni, érzékeny lélek bújik meg benne. Hasonló jellem, mint Sango, de ő inkább a saját útját járja, mint hogy egy közösség tagja legyen.

  Hosszú, fekete haja a derekáig ér. Szemei mogyoróbarnák, vészesen villannak minden ellenséges egyén irányába. Sportos alkat a sok edzés eredményeként.

  Különleges képessége: mivel démonvadász, megérzi az ártó lények jelenlétét. Ősei között akadt egy nagy erejű papnő is, ezért egy másik képesség is öröklődik a családjában. Kék energiagömbök létrehozására képes, illetve energialöketekkel tartja távol ellenfeleit.

A főszereplő képe:

1. Egy régi ismerős
  

Már jó ideje haladtam abban az erdőben, de a fák még mindig nem akartak ritkulni. Tudtam, hamarosan leszáll az est, ezért találnom kellett egy helyet, ahol meghúzhattam magam. Felnéztem az égre. A fák koronái között csak foltokban látszott az alkonyi égbolt. Lehajtottam a fejem, és tovább haladtam célom felé.

 Egyszerre egy faóriás állta utamat. Nemrég ezt az erdőt nevezték InuYasha erdejének, és ez az a fa, melyhez a félszellemet a hajdani papnő szegezte nyilával. Végigsimítottam a fa törzsén, és éreztem, hogy még mindig dúl benne az élet.

-         Végre! Már nem járhatok messze – mondtam reménykedve, majd újra nekivágtam az útnak.

 A nap már teljesen lebukott a horizont mögött, de most már nem akartam megállni. Eltelt egy óra is, mire a sötétben megpillantottam a fényeket. Házak lámpáinak fényét. Perceken belül kiléptem a fák közül, és lenéztem az alattam elterülő csöppnyi falura. Elégedetten elmosolyodtam, és megindultam.

*   *   *

Ott álltam a keresett személy háza előtt. Tudtam, hogy nemrég hagyta el hajdani lakhelyét, de ha becsuktam a szemem, tisztán éreztem még mindig erős jelenlétét.

 Közelebb ólálkodtam, majd a küszöböt átlépve beléptem a házba. A lámpa fénye megvilágította a helységet, így jól kivehető volt a nekem háttal ülő ősz nő.

-         Ismét eljöttél. Rég jártál erre, már két éve is megvolt talán – fordította felém tekintetét, majd a vele szemben lévő ülőhelyre mutatott. – Foglalj helyet, Tiana!

 Elfogadtam felajánlását és leültem. Szemem a szemébe fúrtam.

-         Nemrég itt járt – állapítottam meg. – 1-2 napja talán.

-         Igen, itt volt. De nem maradt sokáig – felelte vendéglátóm.

-         Merre ment tovább?

-         Nem tudom. Sajnos nem közölte szándékait.

 Lehunytam a szemem és erősen koncentráltam a célszemélyre. És ekkor belém hasított a már ismerős érzés. Mint egy iránytű jelzett folyamatosan egy irányba. Kinyitottam a szemem és megszólítottam az öregasszonyt.

-         Már tudom, hol van. Azért köszönöm a segítséget, Kaede anyó.

 Felálltam és távozni készültem.

-         Várj még Tiana! Maradj itt éjszakára, nem zavarnál – ajánlotta fel az anyó.

-         Köszönöm, elfogadom – mosolyogtam rá visszafordulva.

2. Miért éppen őt?
  

Másnap hajnalban indulásra készen várakoztam a ház előtt. Megígértem Kaedének, hogy megvárom, amíg kevésnyi élelmet csomagol számomra. Hálás voltam az öregasszonynak, íjásztudományom elsajátításában is nagy segítségemre volt. Végre kilépett az ajtón, kezében szorongatva egy kis csomagot, amit át is nyújtott nekem.

-         Csak ennyit tudok adni, de remélem hasznodra válik – mondta.

-         Köszönöm. Ez még több is, mint kéne – mosolyogtam. – De most már mennem kell.

-         Még egy kérdés, Tiana.

-         Igen?

-         Miért üldözöd őt?

-         Mert már rég halottnak kéne lennie.

-         Ez nem ok. Sokan vannak, akiknek a földben kéne rothadni, ahelyett, hogy megkeserítik életünk, és sokan, akik bár halottak, mégis inkább életet érdemelnének.

 Felsóhajtottam, ahogy felrémlett szüleim emléke.

-         Igen, sokan még élhetnének… - válaszoltam. – de sajnos nem élnek. Részben az olyanok miatt, mint a nővéred.

-         De ő nem egy ártó démon! – próbálkozott, de hiába.

-         Akkor a lélektolvajlást minek tudod be? Te is tudod, hogy Kikyou megváltozott. És sajnos rossz irányba. Nem lett volna szabad visszatérnie. Nekem meg nem lett volna szabad hagynom, hogy így megerősödjön. Hatalma egyre nő, és sajnos árt vele. Hidd el, szívesebben vadásznék Narakura, de még nincs elég erőm az elpusztítására. Sajnálom.

 Kaede magadóan lehajtotta a fejét.

-         Menj, ha menned kell. De vigyázz magadra! A nővérem nem könnyű ellenfél.

-         Tudom és… köszönöm.

 Megfordultam és elindultam abba az irányba, ahonnan a tegnapi jelzés érkezett.

3. Lehull a lepel
 

  A napom eseménytelenül telt az estét kivéve. Ekkor ugyanis belebotlottam InuYasha csapatába. Pontosabban én egy fa árnyékából figyeltem, hogyan fogyasztják el vacsorájukat. Szerencsére nem vettek észre. Amúgy sem nagyon volt kedvem mások társaságát élvezni, ezért maradtam tőlük jó pár méterre a tűz fénykörén kívül.

   Mind körülülték a lobogó fahasábokat, majd számomra érdektelen beszélgetésbe kezdtek a Szent Ékkőről és annak szilánkjairól. Nekem teljesen mindegy, ki birtokolja őket. Bár nálam is volt néhány szilánk az általam legyőzött démonok ajándékaként. Egészen pontosan 5 darab. Csodálkoztam, hogy a papnő reinkarnációja nem érezte meg az általam birtokolt szilánkok kisugárzását. Közelebbről megnézve tényleg kísértetiesen hasonlított Kikyoura. Ugyanaz az arc, haj, szemek. Csak persze Kagome fiatalabb pár évvel, és nem olyan komoly tekintetű.

   Ekkor akadt meg a szemem Myogán. Nocsak! A vén bolha ismét akcióban? Ha harci tudásával nem is, tanácsaival és bölcsességével mindenképpen a csapat segítségére lehet.

   Na jó, ideje menni! Óvatosan a fák közé osontam, de ekkor Kagome hangját hallottam.

-         Ékkőszilánkot érzek! Többet is! Valahol a közelben lehetnek!

   Ennyit az osonásról. A lány mégis megérezte a szilánkokat, hogy a fene vinné el! A csapat tagjai idegesen ugrottak fel és kémlelték a sötétet.

-         Arrafelé lehet! – mutatott az irányomba Kagome.

-         Nagyszerű! – morogtam nem túl lelkesen, majd futni kezdtem az erdőben. A félszellem biztos meghallotta lépteim zaját, mert a nyomomba eredt. Valószínűleg a szagomat is érezte.

  Szélsebesen suhantam a fák és bokrok között, de tudtam, hogy InuYashával úgysem tudom tartani az iramot. Ezért lassítottam és megálltam. Felnéztem a felém tornyosuló fára, aminek legalsó ágát még elértem. Fokozatosan kapaszkodtam felfelé, majd amikor találtam egy megfelelő ágat, kényelmesen elhelyezkedtem, hogy itt várjam be üldözőimet, akik kis idő múlva fel is bukkantak. Unottan figyeltem, ahogy a félszellem nyomot vesztve szimatol utánam. Előbb-utóbb úgyis megtalálta volna rejtekem, ezért úgy gondoltam, én teszem meg az első lépést.

-         Ugyan mi után kutatsz ilyen bőszen? – kérdeztem gúnyosan.

  Mind összerezzentek a hangomra, majd fegyvert rántottak.

-         Nyugodtan eltehetitek. Nem áll szándékomban megölni titeket – mondtam ismét.

 Az ágak és a sötétség jótékonyan elrejtettek a zavart tekintetek elől. Tanácsommal ellentétben egyikük sem tette el fegyverét. Miért is tették volna? A helyükben én is a kezem ügyében tartottam volna kardomat, ha egy idegen, ki tudja miféle szerzet egy fáról szólna hozzám.

-         Könnyen beszélsz így, az ágak rejtekében, mi? Gyere le, ha mersz, és nézz a szemem közé! – hallottam a félszellem ingerült hangját.

-         Ahogy akarod – mondtam unottan, majd leugrottam az ágról, amin eddig ültem. Viszonylag könnyen landoltam, sérülések nélkül InuYasha előtt. Felegyenesedtem és a szemébe néztem.

-         Tehát, mit is akartál mondani? – kérdeztem mosolyra húzva a szám elképedésüket látva.

 A következő percben a szerzetes térdelt előttem kezem a kezébe fogva. Felcsillanó szemekkel nézett rám, és feltett egy igencsak meglepő kérdést:

- Mondd, titokzatos hölgy, lennél a gyerekeim anyja? – közben reménykedve szorongatta a kezem.

- Lehet róla szó – mondtam kimérten.

- Tessék?! – kiáltottak fel a kis csapat tagjai egy személyben.

- Ezt komolyan gondoltad? – kérdezte boldogságtól ragyogó arccal Miroku. – Elfogadod az ajánlatomat?

- Persze, az álmaidban! – kiáltottam rá, és ellöktem magamtól.

- Pedig majdnem sikerült! – bizonygatta csalódottan, miközben feltápászkodott. Erre egy erőteljes pofon volt a válasz Sangótól.

- Ezt most miért kaptam? – dörzsölgette az arcát a szerzetes.

- Mert még mindig nem tudtál leszokni erről az ostoba viselkedésről! – kiáltotta Sango.

- Csak nem féltékeny valaki? – kérdeztem mosolyogva.

- Még hogy én? – válaszolt Sango. – Te meg vagy őrülve! Különben se ártsd bele magad a dolgaimba, mikor még azt sem tudjuk, ki vagy!

- Én tudom – szólalt meg az eddig hallgató Myoga.

- Á, Myoga! Jó téged viszontlátni! – köszöntöttem a bolhát.

- Bizony régen találkoztunk, Tiana – bólogatott a bölcs szellem.

- Te ismered ezt a lányt? – kérdezte Kagome.

- Igen, volt szerencsém találkozni vele korábban. A neve Tiana, és ő egy démonvadász, ha szabad ilyet mondanom, talán a legjobb mind közül.

- Démonvadász? Olyan ismerős vagy… Találkoztunk már? – töprengett Sango.

- Látom még emlékszel rám. Talán három éve lehetett, hogy találkoztunk. Apád vendégül látott a falutokban. De mindössze addig maradtam, amíg meg nem semmisítettem Jaroko-t.

- Már emlékszem! – csillant a felismerés szikrája Sango szemében. – Te vagy az a lány! A lány, aki fiatal kora ellenére kitűnő harcos. A szellemirtók között is remekül szerepeltél volna.

- Ha! – kiáltott fel gúnyos hangon InuYasha. – Még hogy ő végzett Jaroko-val! Ráadásul 3 három éve! Akkor túl fiatal voltál még a harchoz is, nemhogy ahhoz, hogy legyőzz egy ilyen Jaroko-hoz hasonló démont!

- Most sem vagyok olyan idős, hogy öregnek nevezhess, tehát a fiatalság még nem szállt el felettem – szögeztem le.

- Kicsoda volt az a Jaroko? – vetette közbe Kagome.

- Én sem hallottam róla – mondta a kis rókadémon, aki a Shippou névre hallgatott.

- Jaroko egy nagy hatalmú szellem volt – kezdett a magyarázkodásba a szerzetes. – Sokáig tartott rettegésben egy közeli területet, de hatalmát megtörték. Sokan mesélnek legendákat egy roppant fiatal, ámde bátor és erős harcosról, aki ha minden igaz, épp itt áll előttünk.

- Akkor sem hiszem el, hogy ő volt az! – kiáltott makacson a félszellem.

- Nem tudom, miért vagy ilyen hitetlenkedő felém nézve, de ha bizonyítékot akarsz, megkaphatod – feleltem nem túl vidáman, miközben lecsatoltam nyakamból egyik „zsákmányom”, és a félszellem kezébe raktam. – Tessék! Most abban a megtiszteltetésben részesülhetsz, hogy kezedben tartod Jaroko erejét.

 A fiú e szavak hallatán óvatosan megvizsgálta, majd enyhén remegő kézzel visszanyújtotta az előbb markába adott kincsem, de szólni nem szólt semmit.

- Ez… ez… hát tényleg te ölted meg? – ámult el Miroku.

- Miért, talán te is kételkedtél benne? – kacsintottam most már valamivel vidámabban.

- Mi az a „Jaroko ereje”? – kérdezte Shippou.

- Jaroko ereje a szívében rejlett – szólt halkan Sango. – Ez a szív egy része.

- Igen, a démon tisztátlan szívének darabja, aki oly sok szenvedést okozott – visszaraktam nyakamba furcsa „medálom”.

- Fúj! Te egy szívet hordasz a nyakadban?! – undorodott Kagome.

- Csupán egy trófea. Egy roppant becses trófea – feleltem.

- De hogy voltál képes legyőzni olyan fiatalon egy ilyen szörnyeteget? – kérdezte ismét Shippou.

- Ezt én is szeretném tudni, ugyanis a fizikai erő vajmi kevés ehhez. InuYasha is csak a Tetsuseigával győzhette volna le Jaroko-t – állapította meg Miroku.

- Mit mondtál?! – háborodott fel a félszellem. – Még hogy én nem tudnám a kardom nélkül legyőzni!

- InuYasha! Nyugodj meg, de az igazságot nem mindig viseled jól – próbált mosolyogni a szerzetes.

- Te…! – meresztette a karmait a félszellem, miközben Miroku felé indult.

- InuYasha! Fekszik! – kiáltott Kagome, minek hatására a célszemély nagyot puffanva elterült a földön.

- Visszatérve az előző témára – sürgetett a most kissé megkönnyebbült szerzetes - , hogyan is csináltad?

- Biztos vagy benne, hogy tudni akarod? – kérdeztem mosolyogva. – Hát figyelj jól!

 Kinyújtottam a jobb kezem, és koncentráltam erőimet. Kis idő múlva egy kék energiagömb jelent meg a tenyeremben.

-         Ez egy energiagömb. De nincs semmi különleges démoni erőm, és még csak félszellem sem vagyok. Csupán megtanultam összpontosítani az erőimet, ami a harcok során jól jön egy démonvadász számára. Ez egy kis gömb, képes vagyok ennél jóval nagyobbat is létrehozni. A hatása viszont már ennek is drámai.

 Azzal, hogy szavaimnak elégtételt nyerjek, meglendítettem a kezem, majd elhajítottam a gömböt az egyik fa felé. Amikor elérte a törzset, beleolvadva a fába felrobbant. A szerencsétlen növényen remegés futott végig, mielőtt recsegve kidőlt volna.

-         Ez lehetetlen! – kiáltott fel Kagome.

-         Miért lenne az? Az nem lehetetlen, hogy valaki szörnyeket szippantson be a tenyerén lévő lyuk segítségével, létrehozza a szélbordát, vagy éppen a papnők erejével bírjon? – feleltem neki.

-         De mégis hogyan? – kérdezte Miroku.

-         A gömböt a saját energiáimból hoztam létre. Tehát minél többet és nagyobbat csinálok, annál jobban kimerülök – okítottam őket.

-         Látom, sokat fejlődtél – mondta Myoga. – Legutóbb a fa nem dőlt ki.

-         Azóta sokat gyakoroltam, Myoga. Az erőm egyre csak nő, talán túlságosan is…

-         Mit értesz azon, hogy túlságosan is? – förmedt rám a hanyou.

-         Semmi… - csóváltam meg a fejem. – Felejtsétek el, amit mondtam. Nincs fontossága.

-         Mégis honnan szerezted az ékkőszilánkokat? – váltott témát Kagome. – Mert több is van nálad, ebben biztos vagyok.

-         Egyszerű hadizsákmány – feleltem. – De mivel úgy sincs rájuk semmi szükségem, tessék!

 Elővettem a szilánkokat tartalmazó kis erszényt, és a lány felé dobtam, aki ügyesen el is kapta.

-         Aztán nehogy rossz célra használd őket! – kacsintottam rá.

 Kagome óvatosan kibontotta a csomagot és megigézve nézett a számukra nagy értékeket képviselő szilánkokra.

-         Szívesen csevegnék még veletek, de sajnos mennem kell – mondtam, miközben indulni készültem.

-         Várj, Tiana! – szólt utánam Myoga. – Kire vadászol most?

-         Honnan veszed, hogy én bárkire is vadászok? – fordultam vissza a bolha felé.

-         Talán először is, mert démonvadász vagy. Másodszor pedig ismerlek téged, és nem olyan vagy, hogy tétlenül ülj, miközben világunk teli van sajnos ártó démonokkal. – felelte a bölcs szellem.

-         Látom, nem tudlak becsapni. Igen, vadászom valakire. De segítséget nem nyújthatsz.

-         A nevét azért elárulnád? – feszítette tovább a húrt a bolha.

 Valami azt súgta, a félszellem nem lenne túl boldog, ha megválaszolnám e kérdést. Viszont ismerve Myogát előbb-utóbb úgyis kikényszeríti belőlem a nevet. Akkor miért ne mondhatnám el most? Tekintetemmel végigmértem a társaságot, majd szemeim megállapodtak a hanyoun. Kíváncsian várva reakcióját, felfedtem leendő áldozatomat.

-         A neve… Kikyou – mondtam kis idő múlva.

 A kis csapat megkövülten nézett rám. InuYasha arcán is megdöbbenést láttam, majd hirtelen vonásai megkeményedtek, szemébe furcsa, őrült fény költözött.

 Nem várva meg válaszukat belevesztem az éjszaka mély sötétjébe.

4. Éjszakai nyugtalanság
  

Egy ideig csak mentem az erdőben, megfelelő alvóhely után kutatva. Végül ismét egy fán találtam magam a holdat bámulva. De egy felhő rosszindulatúan beúszott a kerek korong elé, hogy így sötétíthesse el fényes ragyogását. Az én lelkem is hasonló felhők miatt háborgott, amik leszálltak szívemre, hogy rengeteg keserű emléket szabadítsanak fel.

  Több-kevesebb sikerrel sikerült elhessegetnem rémképeimet. Ekkor viszont egy mondat villant fel előttem, amit nem is olyan rég mondtam ki: „Az erőm egyre csak nő, talán túlságosan is…”. Talán túlságosan is…

  Kinyújtottam a jobb kezem, majd tenyeremben egy kis energiagömböt hoztam létre. Sokáig nézegettem kék ragyogását, de azután összezártam ujjaimat, és a gömb semmivé lett. Felsóhajtottam és ismét az éjszakai égboltra függesztettem tekintetemet.

  Igaz, hogy egyre erősödtem, viszont annál nehezebb volt kordában tartani az erőimet. Ha dühöm elszabadult a harcok során, nagy pusztítást hagytam magam mögött. Eddig még csak ellenségeim szenvedtek ily módon kárt, na meg a körülöttem lévő fák, növények. Mi lesz, ha egyszer teljesen elszabadul az erőm? Bevallom, féltem attól a naptól, hogy bárki ártatlannak is árthatnék vele…

  Efféle sötét gondolatok között tértem nyugovóra. De még ezután sem szabadulhattam, hiszen várt rám az álmok számomra keserű birodalma.

5. Furcsa találkozás
  

Reggel a nappal együtt ébredtem, hogy minél hamarabb folytathassam hajszámat. Épp Kaede anyótól kapott elemózsiám utolsó falatjait fogyasztottam az alvóhelyemül szolgált fa alatt, mikor ismerős hang ütötte meg a fülem.

-         Tiana! Merre vagy?

 Meglepődve álltam fel, és hang gazdáját kerestem.

-         Myoga, te vagy az? – kérdeztem gyanakodva.

-         Csakhogy végre rád találtam! – bukkant elő lihegve a bolha.

 Ez nem jelenthetett semmi jót. Ha Myoga elszelelt, akkor biztos:

-         Baj van, ugye? – érdeklődtem. – Már megint mibe keveredett az az ostoba hanyou?

-         InuYasha úrfi fivére ismét fölbukkant! – zihálta Myoga.

-         Sesshoumaru? Vajon mi oka lehetett a támadásra? – töprengtem.

-         Az igazat megvallva nem ő támadott először, hanem InuYasha. Úgy tűnt, mintha Sesshoumaru épp csak arra járt volna – vallotta be a bolha.

-         Az a félszellem!  Már megint mit művel? Egyre többször játszik az életével, de már nem sokáig, ha így folytatja…

-         Kérlek Tiana! Tudod, hogy InuYasha milyen forrófejű és meggondolatlan. Örökké fitogtatja az erejét. Szakítsd félbe a harcot, kérlek! – esdekelt Myoga.

-         Rendben – sóhajtottam, majd kelletlenül bólintottam. – Mutasd az utat!

  Myoga megiramodott én pedig elindultam utána.

  Azelőtt még sosem volt szerencsém Sesshoumaruhoz, csupán hírből ismertem a kegyetlennek kikiáltott szellemet. Ha úgy hozza a sors, lehet, hogy egyszer még ő tölti be listámon az első helyet. Bár mostanában egyre kevesebbszer hallottam, hogy ártana az embereknek. Létezik, hogy ilyen hirtelen megváltozott, és most játssza a jófiút?

 Míg ezeken töprengtem, elértünk a csata helyszínére. InuYasha valóban keményen harcolt egy szellemmel, míg csapata többi tagja tanácstalanul szemlélték az eseményeket. Myogával együtt a kis csoporthoz siettem. Mikor meglátták közeledésemet, arcuk cseppnyit felvidul, megkönnyebbülést tükrözött, viszont szemükbe mintha bizalmatlanság költözött volna. Ez lenne tegnap esti vallomásom hatása?

-         Myoga igencsak bízhat a képességeidben, ha visszamerészkedett – törte meg a csendet Miroku.

-         Nem vagyok én gyáva! – szólt közbe a bolha. – Csupán veletek ellentétben nem kockáztatom feleslegesen az életemet!

-         Az lenne Sesshoumaru? – szakítottam félbe vitájukat. Közben a küzdők felé tekintettem, ahol a hanyou épp egy hatalmas kutyadémonnal harcolt. A félszellem hasztalan próbálta kardjával megsebezni bátyját, aki kiismerve taktikáját mindannyiszor kitért előle.

-         Igen, de nem ez az egyetlen alakja. Legtöbbször emberként jelenik meg mindenhol, eddig nem túl gyakran mutatta meg valódi kilétét – felelte Sango.

-         Értem – bólintottam, majd a két csatázó felé vettem utam.

-         Mit akarsz tenni? – kérdezte aggodalommal a hangjában Kagome.

-         Ne félj, egyiknek sem akarok ártani, hacsak nem tesznek ez érdekében valamit.

 Odaballagtam, ahol a harc folyt, majd erőteljes hangon kiáltottam.

-         Na most aztán elég legyen!

 A két szellem megtorpant és értetlenkedve nézett felém.

- Ideje befejezni ezt a sehova sem vezető küzdelmet. Testvérek között ez nem szokás – mondtam gúnyosan.

- Ne avatkozz bele vadász! Ez az én harcom! – förmedt rám megvetően a hanyou.

 Sesshoumaru közben megpróbált mancsa „legyintésével” elsöpörni az útból, de szerencsésen félreugrottam a csapás elől.

-         Ez nem volt szép! – kiáltottam támadómra, majd egy kicsi, ám annál erősebb energiagömböt küldtem a szellemre. Ahogy elérte a gömb, fájdalmában megtántorodott. Öccse hitetlenül nézett rám.

-         Elég volt? – kérdeztem, és markomban már ott fénylett az újabb kék gömb, hátha a szellem ismét támadna. – magadnak kerested a bajt, Sesshoumaru! Én nem szándékoztam ártani neked, de rákényszerítettél, és nem fejezed be a harcot, akkor nem ajánlhatom, hogy épségben hagyod el ezt a tisztást.

 Ekkor a szellem elkezdett visszaalakulni, mígnem felöltötte emberi alakját. Egy húszas évei elején járó, magas, hosszú ezüsthajú jóképű férfi állt előttem. Szemei jegesen rám szegeződtek, mégis mintha érdeklődést tükröztek volna. Kénytelen voltam megtorpanni, ahogy a tekintetével szinte elnyelt. Furcsa, eddig nem ismert érzés futott végig rajtam. A gömb még mindig ott szikrázott a kezemben, én mégis képtelen voltam elhajítani a szellem felé. Csak néztem a fagyos szemekbe, amik mintha a lelkem mélyébe láttak volna.

-         Mégis mire vársz? – térített magamhoz a félszellem hangja. – Dobd rá azt a nyavajás gömböt, ha már így beleavatkoztál!

 Fenyegető pillantást küldtem a hanyou felé, majd ismét a bátyjára függesztettem tekintetemet. Lenéztem a tenyeremben tartott gömbre, majd ökölbe szorítottam a jobb kezem, és a kék energiagömb elenyészett, ismét eggyé olvadt velem. Sesshoumaru látva, hogy immár nem szándékozom megtámadni, öccse felé fordult.

-         Még találkozunk, InuYasha! És akkor talán nem lesznek ott a barátaid, hogy megvívják helyetted a saját harcaidat! – ígérte a szellem, majd sarkon fordult és eltűnt a fák között.

6. InuYasha felháborodása
 

- Ez most mire volt jó? – kérdezte felháborodottan InuYasha, mikor már ismét csapata társaságában üldögélt egy fa alatt.

 - Szerintem végezhettél volna vele – mondta Shippou.

 - Nem volt rá okom – vontam meg a vállam.

 - Hogyhogy? Hát nem az a célod, hogy a gonosz démonokat megsemmisítsd? – kérdezte meglepetten Miroku.

 - Most nem ő az elsődleges célpont. Másra kell összpontosítanom.

 - Ha! Még hogy másra! Mintha Kikyout több okod lenne üldözni! – kelt ki magából a hanyou.

 - A papnő rossz célra használja az erejét. Ártatlan lelkeket rabol és ezt nem nézhetem tétlenül! – szóltam rá.

 - Sesshoumaru sokkal több kárt okozott már nekünk! Nem fogom engedni, hogy bántsd Kikyout! – kiáltott rám ismét a félszellem.

 Az eddig hallgató Kagome hirtelen felállt, egy szomorú pillantást vetett InuYashára, majd futásnak eredt. A szemében mintha egy könnycseppet láttam volna megcsillanni.

-         Ezt szépen megcsináltad – mondtam hidegen a hanyounak.

-         Tessék?! – értetlenkedett.

-         Lassan döntened kéne, InuYasha – folytattam. – Nem tudom, Kagome hogy viseli, hogy játszol az érzéseivel…

-         Én nem játszom az érzéseivel!

-         Azért én utána mennék a helyedben. Szegény lány már eléggé a sírás határán volt, és ha nem vigyázol, könnyen előfordulhat, hogy többé sosem láthatjátok viszont. További jó napot! – fölálltam, majd további szavak nélkül elhagytam a táborukat.